Az alábbiakban szereplő korai skót fegyverek a kortárs irodalmakban is szerepelnek. Néhány esetben megemlítem a régi skót, vagy angol neveket is, melyek közül többnek még kutatják az eredetét – zárójelben a mai angol megfelelőjük olvasható. A felhasznált anyag jelentős része Thomas Yeudall-tól, az Ayrshire-i Claymore Armoury fegyvermesterétől származik. Bowis and dorlochis (Bows and arrows):

Az íj és a nyíl egész a 17. századig használatban volt Skóciában, vadászatban és a harctéren egyaránt. A Bowis az angol szó régies írásmódja, a dorlochis pedig tegezt jelent.

Brigantiflis:

Ez az ún. brigandin egy fajtája, mely a 15. és 16. században volt elterjedt. Nevezték jack-nek is, és kicsit hasonlított a modern golyóálló mellényekre; fémlemezekkel bélelték. Bármilyen ólomgolyó, ami áthatolt ezen, szétnyílt, mint a dumdumgolyó és komoly sérüléseket okozott.

Kard:

A 16. század közepétől a kosármarkolatos kardok (claidheam begh) széles körben elterjedtek Skóciában. A koncepció, hogy egy kosár védje a kezet, a mediterrán és a német kardkovácsoktól jött át előbb Angliába, majd Skóciába. A 17. század közepéig nagy mennyiségben csináltak szalagkosarakat, s ezek a 18. század fordulójára érték el végleges formájukat. A koncepció végül egy csuklótőr hozzáadásával, Culloden idejére vált véglegessé. Minden kosármarkolatú kard, amit 1746 után készítettek, a katonai formát követte.

Dirk:

Ez egy hosszú, kb. 50 cm-es döfőkés (gael nyelven Biodag), amit közelharcban használtak, a pajzs mögött fogva. A módosabb felföldiek a dirket egy hüvelyben tartották egy vagy több kisebb késsel, esetleg egy kés-villa párosítással. Az 1746-os felkelés után sok kard pengéjét rövidítették meg és csináltak belőle dirket. A hüvelyt gyakran hordták a derékon, vagy fűzték egy speciális dirk-övre (gael nyelven criosan biodag).

Halbertis:

Az alabárd, vagy harci fejsze svájci találmány volt, s lényegében a lándzsát és a baltát ötvözte egy hosszú nyélen. Ez a régi kétkezes, 12 cm élhosszúságú ún. Gallowglass közvetlen leszármazottja volt, és különösen hatásosnak bizonyult a lovasok ellen, mivel a gyalogos tudott vágni és döfni is vele.

Pistolettis:

A pisztoly sokkal kényelmesebb és kézre állóbb volt, mint a korabeli kovás muskéták, melyek túl nagyok és ormótlanok voltak a harchoz. A skót kovás pisztolyok egyedülállóak voltak abban az értelemben, hogy minden alkatrészük – az ágyazat kivételével – acélból készült, s rendkívül népszerűek voltak a Felföldön. Sok felföldi hordta a pisztolyokat párosával, egyet az övbe tűzve, egyet pedig nyakban, a lőporszaru mellé akasztva. Külön bőrzacskóban tartották a lőszert. E régi fegyverek nagy hátránya, hogy csak egyetlen lövést lehetett velük leadni, utána újra kellett tölteni őket. Egy csatában persze nem lehetett elvárni az ellenségtől, hogy szépen megvárja, míg az ember újratölti a fegyverét; a felföldiek lövés után egyszerűen eldobták őket és harcoltak egyéb fegyvereikkel. Ennek egyszerű, gyakorlatias okai voltak: túl sokáig tartott volna a pisztolyt – mely méreténél fogva amúgy is csak akadályozta volna őket a szabad mozgásban – visszatenni az övbe, ezen túlmenően pedig, ha megnyerték a csatát, volt alkalmuk visszamenni és megkeresni. Ha pedig elvesztették a csatát, gyorsan és sokat tudtak futni anélkül, hogy előhúzták volna.

Slevis of plate or mailye: páncélozott ujjú acél mellvért, vagy láncing.

Speris of sex elnis land:

Hat eln hosszúságú dárdák. Az eln a rőf (ell) régi angol neve, és 1,1 m hosszt jelöl, a skót rőf azonban ennek csak négyötöde, vagyis 91 cm – a dárdákat közel 5 m hosszúra csinálták.

Swerdis:

A kard a felföldi legfontosabb fegyvere volt; gyakoriak voltak a fentebb tárgyalt kosármarkolatú kardok. A legkedveltebb harcmodoruk a kard és a pajzs kombinációja volt.

Tua handit swerdis:

a híres kétkezes kard, a claymore (gael nyelven claidheamohmor, vagy claidheam mor – nagy kard) először 1490-ben jelent meg, és a Hebridák Gallowglass harcosainak fejlesztették ki. E korai felföldi változat hossza 132,5 és 150 cm között volt. Nagyjából 90 évvel később a pengehossz rövidebb lett: 127,5 és 142,5 cm között. Ezt fejlesztették ki azoknak a vöröslábú zsoldosoknak, akik végigharcolták Európát, de ekkora a muskéta ereje lett a háborúk új fegyvere. Az alföldi kétkezes kardok hosszúsága 132,5 és a hatalmas 182,5 cm között váltakozott. Ez a kard az alföldi és a Gallowglass zsoldosok számára készült, akik a svájci és a Landsknechts zsoldosokkal szolgáltak a 15-16. századi Európában.

A hosszúkard „élete”: a pengéket a német Solingen készítette különleges Gallowglass harcosok számára. A Solingen pengéi meglehetősen drágák voltak, viszont a minőségük semmit sem romlott 250 év alatt sem. Miután megérkezett Skóciába, a penge a Szigetek egyik kardkovácsához került, aki skót markolattípussal látta el. Hosszúkardként valószínűleg a 17. század közepéig funkcionált; ezután megrövidítették, és kosármarkolattal látták el. Amikor kiszolgálta az idejét kardként, tovább alakítgatták, és dirkként funkcionált tovább. A jellemző pengehosszok a következők:

- Hosszúkard: 100 cm

- Kosármarkolatú kard: 80 cm

- Dirk: 42,5-50 cm

Sgian Dubh: Sötét a neve és sötét a funkciója – a Sgian Dubh gyilkoló-eszköz volt, kis tokba rejtve az ingujjban, vagy a honaljnál. Ez a 10-15 cm hosszú penge közelharci fegyver volt, azokra az esetekre, amikor más fegyver nem volt kéznél, s úgy vélik, a 18. század végén lett több ennél, amikor a Hannoveri Kormányzat 1746 és 1872 között mindenfajta fegyver viselését megtiltotta Skóciában. Ha egy felföldi veszélyben érezte magát egy társaságban, egyik kezét mindig a sgian dubh markolatán tartotta, hogy villámgyorsan elő tudja rántani. A gael Dubh jelentése fekete – a markolat és a hüvely hagyományosan sötét fából, illetve bőrből készült.

A fegyverekre és a viseletekre vonatkozó tiltás visszavonása után a sgian dubh is úgymond, előjött rejtekéből, de ekkor már a harisnyába tűzve hordták, jobb, vagy baloldalon, attól függően, melyik kedvezett viselőjének. A 19. századra a sgian dubh dekoratívabbá vált és elvesztette eredeti funkcióját; a markolatát díszesebbé tették, s nappali használatra marhaszarvból, míg esti viseletre ébenfából készült. Egy hagyomány szerint a lábszár belső oldalán hordták, harcban, vagy egyéb konfliktushelyzetben azonban átkerült a külső oldalra.

Targe:

A gael nyelven targaid-nak a kelták idejéből maradt fenn. A felföldi pajzs általában 47,5 cm átmérőjű, és egy 9-22,5 cm-es acéllal erősítik meg. A test két réteg fából készül, mely lehet tölgy, szil, vagy kőris, és bőrrel fedik, melyet kis szegekkel rögzítenek. A hátoldalon két bőrszíj volt: az egyik, mely az alkart tartotta, csattal állítható volt, míg a másik, melybe a kezet csúsztatták, rögzített. Került még rá egy hosszúkás szőrmedarab is, hogy védje az alkart az ütések erejétől.A pajzsot egyaránt használták kard és dirk ellen, s a felföldiek maguk is úgy harcoltak legszívesebben, ha az egyik kezükben kard volt, a másikban pedig pajzs és dirk, utóbbi félig a pajzs takarásában. Ez lehetővé tette, hogy akkor is harcolhasson, ha a földre került, és kardot tartó kezét esetleg nem tudta használni. A felföldiek gyakran díszítették pajzsaikat fémszegekkel és veretekkel; ha valamennyit a klán fegyverkovácsa készítette, a stílusuk természetesen nagyjából egységes volt. A dekorációk három fő csoportba oszthatók:

- egy kör négy részre osztva

- egy kör gyémánt-szerűen osztva

- koncentrikus körök.