Tartan-történet
Noha ezt a fajta szövési technikát és a „kockás” szőtteseket már a gallok, a kelták és a vikingek is ismerték, illetve tudunk feljegyzésekről 1471-ből, és az 1570-es évekből is, a ma ismert skót tartanok – vagyis azok a minták, melyek alapján az egyes klánok megkülönböztetik magukat – az eddigi kutatások alapján csak az 1600-as évek első felétől kezdve alakultak ki.
A skót népviselet – abban a formájában, ahogy mi ma ismerjük – egy közel 400 éves fejlődés eredményeként a 19-20. század fordulója, illetve a 20. század eleje közötti időszakban vált többé-kevésbé véglegessé. Formálódásában jelentős szerep jutott egyfelől az angol uralom ellenében egyre inkább öntudatra ébredő nemesség nemzeti identitásának, valamint – és ez kevésbé általános más európai kultúráknál – a brit korona „kívánságára” felállított reguláris alakulatoknak. Ez utóbbiak körében terjedt el – elsősorban gazdaságossága miatt – a hagyományos skót népviselet radikális átalakulását és megújulását jelentő „skót szoknya”, vagyis a kilt. A jakobiták 1746-os Culloden-i veresége után az angolok törvényben (Dress Act, 1747) tiltották a skót népviselet és kultúra minden tárgyiasult formáját – mely a felkelés idején a nemzeti ellenállás jelképévé lett –, és bárkit, aki megszegte a törvényt hat hónapra bebörtönözték, újabb alkalom esetén pedig száműzték.
A törvényt 1782-ben vonták vissza; ez idő alatt egyedül a brit hadsereg skót ezredei használhattak kiltet, mintegy megkülönböztető jelzésként. E 35 év alatt számos skót nemesifjú állt be a hadseregbe, csak azért, hogy a hagyományos népviselethez legalább valami hasonlót hordhasson. Mire sor került a törvény visszavonására, a skót nép számára a népviselet már sokkal inkább volt ünnepi öltözet, mint hétköznapi, s a nemzeti öntudat hagyományokhoz való romantikus kötődéssé lett.
Az 1700-as, de főként az 1800-as évekre tehetők az első olyan törekvések, melyek – tulajdonképpen néprajzi kutatás révén – a rendkívül változatos és gazdag tartan-világot kívánták áttekinthetőbbé tenni. Nemcsak különféle gyűjtemények jöttek létre, de rávették a skót klánokat, hogy a hagyományos birtokaikon előforduló tartanok közül válasszák ki azt, vagy azokat, amely/ek onnantól kezdve a klánt hivatalosan is reprezentálják.
A tartan ettől kezdve tulajdonképpen Skócia maga: a hagyományos és az új, egyedi tervezésű minták éppúgy megtalálhatók az ünnepi viselet, vagy a díszegyenruha részeként, mint különféle szuveníreken, csomagolóanyagokon, stb. – mindaz, ami tiltott volt, mára Nagy-Britannia kulturális sokféleségének szerves része.
Mára, a 21. századra nem sok minden változott: saját örökségüktől egyre izgatottabban, a skótok világszerte mohón kutatják genealógiájukat, kapcsolatba lépnek névrokonaikkal az Interneten, családi társaságokat alakítanak, s mindezen törekvéseiket megkoronázandó, saját családi tartant terveznek. Tartanok tehát a mai napig születnek, mind Skóciában, mind pedig olyan országokban, ahová nagy számban vándoroltak ki skótok (Kanada, U.S.A., Ausztrália, stb.). A hagyományőrzésnek ez a formája sok tekintetben mondvacsinált. A tartanok tervezői és készítői például nem használják már a tradicionális színeket – a víz kékje, a hangával borított hegyoldalak bíbora, illetve a hófödte hegyek fehére –, s az új minták esetében sokkal fontosabb a design, az eladhatóság, mint a hagyományok életben tartása.
A tartan története: az Ázsia szívét átszelő ősi kereskedelmi útvonalon, az ún. Selyemúton érte utol a végzet utazók egy csoportját a nyugat-kínai Xinjiang tartományban – hogy betegség-e, vagy valamilyen természeti csapás okozta halálukat, nem tudjuk. Maradványaikat hamarost ellepte a Taklkamakan sivatag homokja… Mintegy 2500-3000 évvel később, a svéd Sven Hedin (1865-1952) egyik expedíciója során felfedezett néhány jó állapotban konzerválódott múmiát – noha a lelet Nyugat-Kínában került elő, a mumifikálódott holttestek egyértelműen kaukázusi jellegzetességeket mutattak: hosszú, egyenes orruk volt, barna, vagy vörösesbarna hajuk, illetve világos bőrük. A lelet másik érdekessége, hogy a szintén jó állapotban konzerválódott textíliák között gyapjúból készült, kockás szőttesek – tulajdonképpen tartanok – is előfordultak. Ennek alapján az egykor szerencsétlenül járt utazók nagy valószínűséggel kelták voltak.
A tartan első említése az ókori Rómából származik: hódító hadjáratairól szóló beszámolóiban Iulius Caesar leírta többek között a gall, illetve a brit kelta népesség jellemző ruházatát. A nemzetségenként eltérő, kockás szőttesekből egyaránt készültek nadrágok, ingek, illetve köpenyek. Innentől kezdve semmilyen írásos emlékről sem tudunk közel 1500 éven át.
Senki sem tudja igazán, honnan is ered a „tartan” szó: a francia eredetű tirtaine, tiretaine az 1600-as évekből maradt írásos emlékekben magát a viseletet jelölte; a spanyol tartana pedig jó minőségű ruhát jelent. Az egyik legkorábbi írott forrás 1538-ból, V. György királytól ered, ám ebből sem derül ki, hogy a „Helande tertane” pontosan mit is takar, hisz nem említ mintát, így nem bizonyított az sem hogy a Stewart király nadrágján az ún. Royal Stewart tartan lett volna.
Egy 1631-ben készült német fametszeten bukkan fel először a tartan: a harmincéves háború alatt, a svéd Gustavus Adolphus seregében harcoló skót katonák viselete kockás philamhor-ként („nagy kilt”) azonosítható.
A következő jelentősebb mérföldkő a tartan történetében a tragikus Culloden-i csata volt 1746-ban – az utolsó nagyobb összecsapás az angol seregekkel. A romantikus ifjú trónkövetelő, Charles Edward Stuart – Bonnie Prince Charlie – vezette a felföldi jakobita erőket az angol Cumberland hercegének fegyelmezett hadseregével. A jakobita had klánonként szerveződő csapatok formájában vonult fel; a történész James Scarlett szerint „ez volt az első alkalom, hogy a tartant klán-uniformisként viseltük”.
Ahhoz, hogy megértsük, miért is olyan jelentős ez a csata, illetve az azt követő események a nagy tartan-mítoszban, ismernünk kell, a skót felföldi életformát és mentalitást. 1747-ben, a Culloden-i csatát követően II. György életbe léptette a felföldi viselet betiltásáról szóló törvényt (Dress Act), s ezzel nem egyszerűen a lázadó felföldiek, de egyenesen a skót nemzeti öntudat ellen intézett támadást. Eredetileg a tartanok mindegyike egy bizonyos térségre, vagy közösségre volt jellemző – ezeket nevezik ma területi tartanoknak (District Tartan). E közösségek jobbára olyan zárt földrajzi egységekben élnek, mint pl. a folyóvölgyek. A minták azonban gyakorta hasonlítanak a szomszédos területek, vagy közösségek által használt tartanokhoz, ami annak köszönhető, hogy ugyanabban a műhelyben szőtték őket. Innen már csak egy aprócska lépés hiányzott, hogy a tartanokat viselőik szerint nevezzék el.
Minden szövőműhely függött a helyi növényvilágtól. Ha Skócia nyugati részén élt, a saláta zöldje, a hínár színe, illetve a tengerparti csigákból nyert bíbor voltak a takács által használt színek. Az ország belsejében élőknek a hanga sárga, mélyzöld, és barnás narancs, illetve az áfonya bíbor, barna, kék színeket jelentett; több mint húsz különféle zuzmó biztosította az árnyalatok széles skáláját. Ha a szövetfestő és textilszövő módosabb volt, vagy megrendelésre dolgozott, olyan importált festékeket használt, mint a festőbuzér (vörös), a festőcsülleng (kék), az indigó.
Ha a klánonként eltérő tartan koncepciója a Culloden-i csata környékén született, úgy semmiképp sem lehetett univerzális: nem az általuk hordott tartan különböztette meg a barátot az ellenségtől. Az egyetlen megbízható módszernek az látszott, ha figyelték, melyik harcos milyen színű szalaggal ékesítette a sapkáját. Ennek oka nem a tartanok hiányában keresendő, hanem abban, hogy a lojalitás, illetve a jakobita eszmény az egyes klánokat is megosztotta. Az 1747-es Dress Act a takácsok egy egész nemzedékének elvesztését jelentette – a törvényt 36 éven át nem lehetett hatályon kívül helyezni. Ugyanakkor vezetett többek között a nagy textilszövő manufaktúrák létrejöttéhez is a Felföld peremén, melyek a gyarmatok, illetve a hadsereg jelentős szükségleteit látták el – Scarlett szerint ez volt a tartan modernkori történetének kezdete. Az új manufaktúrák közül a legnagyobb és legsikeresebb William Wilson és fia volt Bannockburn-ban. A történészek szerencséjére a részletes és pontos adminisztráció „megszállottjai” voltak, s mára igen gazdag anyag gyűlt össze nemcsak a különböző kisebb vállalkozásaikról, de különféle tartan-terveikről is.
A 19. század elején a tartan még kettős jelentésű volt, s igazából lehetetlen pontosan meghatározni, mikor is alakult ki a ma használatos értelmezés.
A tartan romanticizálódásában a következő mérföldkövet IV. György 1822-es Edinburgh-i látogatása jelentette. Az esemény szervezője a híres író, Sir Walter Scott volt, aki meghívta a nagyszabású fogadásra az összes felföldi klánfőt, saját tartanjába öltözve. Ama tény ellenére, hogy még mindig sok olyan klán volt, akik nem tudták, milyen tartant használjanak, illetve olyanok, akik a kérdéses mintát egykor valóban használták, a Highland Society of London – 1815-ben a tartanok egy hatalmas gyűjteményére tett szert; melyben mindegyik minta az adott klánfő által igazoltként szerepelt. Számos történet szól olyan klánfőkről, akik felkeresték a klán legöregebb tagjait, és az ő emlékezetük alapján választottak tartant. A William Wilson és fia hivatalos levelezései között maradt fenn a következő szöveg, mely egy kereskedőtől kapott levélben olvasható: „Küldd el nekem a Ross tartan egy darabját és ha nincs, küldj egy másik mintát, és nevezd el azt Ross-nak…”
A tartan történetében a következő nagyobb lökést Viktória királynőtől, és Albert hercegtől származott. Beleszerettek ugyanis Balmoral-ba – királyi rezidencia Skóciában – és ezzel együtt minden felföldi dologba. Az Albert herceg tervezte, most világhírű Balmoral tartannal borítottak szobát szoba után, tovább szilárdítva ezzel a viktoriánusok romanticizáló „nemes felföldi” képét. E kor szellemében kezdték működésüket az Allan (más néven Sobieski Stuart) testvérek, akik Bonnie Prince Charlie törvénytelen leszármazottjai voltak, s szinte megbabonázták a korabeli társadalmat nagyrészt hamisított, de lenyűgöző publikációjukkal, mely Vestiarium Scoticum címen jelent meg 1842-ben. Azt állítva, hogy felfedeztek egy ősi kéziratot – ami sosem létezett – Charles Sobieski Stuart és fivére nagyon sok klántartant lejegyzett, melyek közül sok hitelessége erősen kétséges volt. Más esetekben az ismertebb tartanok kisebb méretű variációit ajánlja fel a könyv, viszont a közölt adatok hitelességével kapcsolatban felmerülő kétségeink ellenére be kell látnunk, hogy legtöbb ma ismert tartannak ez az egyedüli rögzített változata.
Ezenközben, alföldi manufaktúrájukban a William Wilson és fia felfedezte a tartan egyre növekvő népszerűségében rejlő üzleti lehetőségeket, és designt design után bocsátott forgalomba az arra éhes közönségnek. Amíg tartánjaikat kezdetben csak sorszámokkal azonosították, később egymás után szerezték meg a jelentősebb vevők neveit, vagy a területekét, ahol a legtöbbet árusítottak. A nagy felföldi és alföldi családok, akiknek ezidáig még nem volt tartanjuk, jobbára ez úton tettek rá szert, s idővel komoly társadalmi megkülönböztetést jelentett birtokolni a saját tartánjukat.
Manapság a tartanokat az egyes tájegységekre jellemző mintatípusok szerint csoportosítják:
Északi klánok (Northern Clans)
A szigetek és a nyugati partvidék klánjai (Clans of the Island and the west Coast)
A Közép felföld klánjai (Clans of the Central Highlands)
Cairngorms és a keleti partvidék klánjai (Clans of the Cairngorms and the East coast)
A Déli-felföld klánjai (Clans of the Southern Highlands)
Alföldi klánok (Clans of the Lowlands)
Régóta folyik a gyakran heves vita arról, hogy pontosan mikor is kezdték a klánok a tartanokat használni. Néhányan úgy tartják, hogy amikor a skótok kiváltak a Brit szigetek ősi népei közül, már viselték tartanjaikat – e feltételezés egyik alapjai nyilván az ókori kelták viseletéről fennmaradt beszámolók. Mások rendszerint Sir Walter Scott-hoz kötik, a fentebb említett 1822-es királyi látogatás kapcsán. A feltevések mindegyikében van valami logika. Egy szervezett rendszer nem létezhet szervezett kötöttségek nélkül. Az egyforma tartanok egyaránt igénylik a technikát és a tömegtermelést, ezért valószínűleg nem is jöttek létre, amíg a textilszövés nem vált önálló iparággá. Ez azonban kétséges még akkor is, ha az egész klán-rendszer, és minden hozzátartozó dolog csupán Walter Scott fejéből pattant ki; mind amellett, hogy Viktória királynő sokat dolgozott a Skót Felföld – máig is létező – romantikus hírnevének kialakításán, kijelenthetjük, hogy a klán-tartan elképzelés az ő uralkodása előtti időkből származik. Mindenekelőtt fontos megjegyezünk, hogy e kontextusban a tartan kizárólag a Felföldhöz köthető: az Alföldön élő családok nem használták, s nem is terjedt el széles körben a 18. század közepéig, míg az alföldi tartanszövő ipar az 1747-es, a felföldi tartant mindenestől eltörölni kívánó törvénynek köszönhetően fejlődésnek nem indult.
James Scarlett kutatásai a katonai tartanokról erősen azt sugallják, hogy a kék-zöld-fekete tartanok létezésüket a katonai „divatnak”, vagy az egyenletes hadügyminisztériumi kormányzásnak köszönhetik: ez nem jelenti azt, hogy minden ilyen tartan a hadseregek számára készült, csupán azt, hogy alapvetően tőlük származik az ötlet. A sötét tartanok egy másik csoportja, az úgynevezett „hunting”: nevét George Buchanan egy homályos nyilatkozata alapján, illetve a korai szintetikus festékek erőteljes színei miatt kapta.
A harmadik kategória, az úgynevezett „sokszínű”, mely felöleli a Sobieski gyűjteményeket – melyek vagy koholmányok, vagy a korabeli tartanok kisebb módosításai. Ez a hármas osztályozás elég késői, s elkülönül a piros-zöld-sötétkék tartanok három variációjától, melyek mindegyike a már említett földrajzi környezethez kötődik. E tartanok azokról a klánokról kapták nevüket, akik a legegyszerűbb változatokat használják: nyugaton a MacDonald típus, a Középső-Felföld minden részén ismert, Strathglass-tól Perthshire-ig. A MacKintosh típus, illetve a nagy folyóvölgy északi részén a Ross típus.
Mindazonáltal van néhány kivétel: a Stuart of Appin és a MacDonell of Keppoch klánok tartanjai a MacKintosh típussal kapcsolhatók össze; a mára elfeledett MacPherson of Cluny tartan, amit Wilsonék jegyeztek le a 18. század végén; a Loch Eil tartan, Wilsonék egy másik korai gyűjtése, amit Scarlett szerint Locheil emberei hordtak, 1745-ben; a Fraser-kontingens által Cullodennél viselt típus, mely mintának van egy határozottan jakobita jellege.
A jakobita hadsereg 1745-ben klán-regimentenként szerveződött, s a hosszú vándorlásokkal teli hadjáratok során az emberek regimentjük tartanját gyakorlatilag egyenruhaként viselték; mivel klánonként szerveződtek a hadseregek, ezért hívják az uniformis-tartanokat klán-tartannak. Bármi következtetést vontak le a lelkes vezérek a teljesen alkalmatlan bizonyítékokból, egyértelmű utalás a klántartan használatára nincs az 1745 előtti időkből, és klántartan-elképzelés hamarosan gyors fejlődésnek indult. Ott úgy tűnik, hogy nagy valószínűséggel a klántartan az utolsó jakobita felkelés hagyatéka. Amikor nagy számú foglyot ejtettek, a felelős kormányerőknek feltűnt, hogy sokan viseltek ugyanolyan, vagy feltűnően hasonló tartant, így nehéz volt elkerülni, hogy ezeket a lázadó hadsereg jelképének tekintsék. Egy tartan-viselésre vonatkozó tilalom bizonyos területeken egy természetes eredmény volt, és inkább elővigyázatosságnak kell tekinteni egy jövőbeli lázadás ellen, mint a büntetés egy fajtáját, vagy egy szándékos kísérlet az emberek megtörésére.
Katonai tartanok: a tartan egyedül a brit hadsereg új alapítású skót ezredeinek köszönhetően élte túl a 18. századot. A legrészletesebb listát a Brit Birodalom és Nemzetközösség területén használt tartanokról Colin Hutcheson, Tartan Hatósági Kormányzó készítette, s sokat közülük részletesebben is tárgyalt.
|