A kezdet kezdetén a világ feneketlen szakadékból, a Ginnungagapból állt. Az egyik oldalán a sötétség birodalma, a jeges Nifelhem, a másikon a lángokban álló Muspelhem magaslott. A Muspelhemből kipattanó szikrák megolvasztották a jeget, a vízcseppekből előbb Ymer óriás, majd Audumbla, hatalmas tehén alakult ki.

Miközben Adumbla a szakadék sós szikláit nyalogatta, Ymer négy szájával szívta magába az éltető tejet. Audumbla egyszer éppen új sziklához kezdett, amikor előbb egy formás fej, majd egy izmos test bukkant elő. A sziklából szó szerint kinyalt Bure, a jóképű óriás a felelős az Istenek nemzéséért. Ymer sem tétlenkedett, jobban mondva igenis azt tette: alvás közben izzadni kezdett, és bal hónaljából egy férfi meg egy nő bújt elő, akik gonosz, zúzmara-óriásokat nemzettek.

Az óriások idővel annyira elszaporodtak, hogy nem lehetett mozogni tőlük a földön. Bure unokái, Odin, Vile és Ve asa-istenek – megelégelték a zsúfoltságot, és agyonütötték Ymert, a baj okozóját. Ymer kiömlött vére áradatként sepert végig a Földön, és magával ragadta az óriásokat. Audumbla tehén is az áradatban lelhette halálát, ugyanis azóta senki sem látta.

Az istenek átfektették Ymer élettelen testét a Ginnungagapon, és nekifogtak, hogy minél többet visszanyerjenek belőle. Véréből tenger, húsából termőföld, csontjából hegyek, fogából sziklák, hajából erdő lett. Ymer oszlásnak indult testéből kibújt törpék közül kiválasztottak négyet, elnevezték őket Északnak, Délnek, Keletnek és Nyugatnak, és kezükbe adták Ymer koponyáját, hadd tartsák égboltként a magasba. Muspelhem szikráiból csillagokat illesztettek a koponya belső falára, egy-egy marék szikrából Napot és Holdat fabrikáltak. Ezeket díszes hintóra rakták, és a lovak közé csaptak. Az égbolton robogó hintót Skoll és Hate, vicsorgó ordasok képében üldözőbe vették.

Az istenek bejárták birodalmukat, kiirtották a dzsungelt, és erdőt telepítettek a sivatagba. Egy szép napon két fatörzset találtak a tengerparton. Odin, inkább csak játékból, lelket lehelt az élettelen törzsekbe. Vilje a mozgás, Ve pedig a beszéd, a hallás és a látás készségét ajándékozta nekik. A saját jóságuktól meghatódott asa-istenek, Ádámról és Éváról nem hallván, Asknak (kőrisfa) és Emblának (kis spekulációval alm, azaz szilfa) nevezték el az életre keltett tuskókat.

A világ közepén Yggdrasil, az óriási kőrisfa magaslott. Egyik gyökere az alvilágba, a Mimer óriás gondjaira bízott bölcsesség kútjáig nyúlt, a másik az örök fagy birodalmáig, az északi Nifelhemig ért, a harmadik Asgård, az istenek birodalma alatt terjeszkedett. A kőrisfa törzsén a gyökereket rágcsáló Nidhögg sárkány és a lombkorona fölött köröző óriási sas között közvetítő Ratatosk mókus futkorászott. Amíg Yggdrasil elég vizet és táplálékot kapott, a világot sem fenyegette veszedelem. Az öntözésről három, jövőbe látó istennő (norna) gondoskodott: Urd (a múlt), Verdande (a jelen) és Skuld (a jövő). Nagy tiszteletnek örvendtek, ítéleteikben az istenek sem kételkedtek. Másodállásban kimérték a minden egyes újszülöttre váró jót és a rosszat, fonták életük fonalát.

Boldog, gondtalan idők következtek. A világfa ágain mindnyájan kényelmesen elfértek. A legfelső ágakon – Asgårdban – az istenek, a középső ágakon - Midgård várában – az emberek laktak. Asgård központi épülete Valhall, az arany pajzsokkal fedett, gigantikus luxuskaszárnya volt, ahova csak a hősi harcban elesett férfiak juthattak be. A hatalmas teremben hajnaltól napestig rizikó nélkül kaszabolták egymást a vitézek: a levágott testrészek, az elpotyogtatott belsőségeik azonnal visszanőttek, és mire a lenge öltözetű valkyrok felszolgálták az ebédet, a résztvevőknek kutyabajuk sem volt. A mindennapi flekkenhez valót Särimner, az örökéletű koca, a méhsört pedig Heidun kecske szolgáltatta.

Az asa-istenek szerettek jól élni. Vendégségbe Ägirhez, a tenger szigetén lakó istenhez jártak, aki pompás vacsorával, frissen főzött méhsörrel traktálta őket. A zenét Ägirék kilenc lányának, a tenger hullámainak monoton csobogása, a világítást Ägir tüze, az arany tálak és evőeszközök ragyogása szolgáltatta. Ägir felesége, a csalóka Ran, ha nem éppen a konyhában sürgölődött, a hálójába került hajótörötteket vonta le magához tengeralatti birodalmába.

Odin, az istenek bölcs főnöke, zálogba rakott félszemével a jövőbe látott, ráadásul minden nap ihatott a bölcsesség kútjából. A bölcsesség kútját Mimer óriás őrizte, legalábbis addig, amíg az irigy istenek le nem fejezték. A véres fejet Odin hazavitte, gyógyító füvekkel kenegette, és csodák csodája, Mimer szemei felpattantak, szája szóra nyílt. (Érthetõ módon, a legenda nem jegyezte meg az első szavát.) Attól fogva Odin sohasem mulasztotta el kikérni a kredencén morfondírozó fej tanácsát. „Hazamegyek, és beszélek Mimer fejével!” – mondogatta olykor a kíváncsi isteneknek.

Odin vállain két fekete holló tollászkodott, Hugin és Munin. Minden reggel elrepültek, hogy estére friss hírekkel térjenek vissza gazdájukhoz. Sleipner, Odin nyolclábú lova, földön és vízen át még az Alvilágba is elvitte gazdáját. Sleipner genetikus elváltozása a bajkeverő Loki isten műve.

Egyszer egy óriás látogatta meg az isteneket. Felajánlotta, hogy rövid idõ alatt bevehetetlen kőfalat emel Asgård köré. Loki tanácsára egyezséget kötöttek az építkezési vállalkozóval: ha a kitűzött határidőn belül elkészül a fal, akkor feleségül kapja Freya istennőt, hozzá hozományul a Napot és a Holdat. Ellenkező esetben nem kap egy garast sem. Az óriás belecsapott Odin tenyerébe, és nekilátott a munkának. Három műszakban kalapácsolt, malterozott, összeillesztette a hatalmas, előre gyártott sziklaelemeket, melyeket Svadifare névre hallgató csődöre vonszolt az építőtelepre. Három nappal a határidő lejárta előtt már csak a kapu volt hátra.

Az asa-istenek növekvő aggodalommal szemléltek az Asgård köré emelkedő masszív falat. Freya nélkül még meglettek volna, de a Napot egyikük sem volt hajlandó nélkülözni. A meggondolatlan szerződésért felelős Loki, aki úgy váltogatta az alakját és a jellemét, mint más az ingét, cselhez folyamodott. A farát kecsesen ringató kanca alakját vette fel, és az erdőbe csalta az óriás szórakozásra vágyó lovát. Az építész-óriás hiába tépte a haját, a csődör segítsége nélkül túllépte a határidőt. A pereskedést elkerülendő, Thor isten agyonvágta Mjölner kalapácsával a felháborodott vállalkozót, és Svadifare rövidesen egy nyolclábú, szürke csikónak adott életet. Frigg, Odin felesége, bölcs, mindentudó asszony. Fiuk, Thor a második legnagyobb asa-isten. Erős és indulatos. Célját soha nem tévesztő fegyvere Mjölner, a törpék kovácsolta kalapács volt. Ahányszor Thor elhajította, mindig véres bumerángként tért vissza gazdájához. Dübörgő harci szekerét két strapabíró bakkecske vonta. Thorék minden este levágták őket, húsukból vacsorát rittyentettek, aztán a leszopogatott csontokat a lenyúzott állatok bőrébe csomagolták, és nyugovóra tértek. Másnap reggel a két kecske ott mekegett a konyhában.

Freya az élet és a halál, a szerelem és a harc, a termékenység és a varázslat istennője otthonában, Folkvangban, azok az elesett vitézek kaptak örök szállást és ellátást, akik nem fértek be Odin Valhalljába. Freya gyakran változtatott alakot, leginkább sólyom szeretett lenni. Férje, Od, korán elhagyta. Freya, aki bánatában aranykönnyeket hullatott, macskák vonta hintóján bejárta érte az egész világot. Távollétében bátyja, Freyr, az eső, a napfény és a növényzet istene helyettesítette húgát.

Az Asgårdba vezető egyetlen járható utat, a Bifrost lángokban álló szivárványhídját Heimdall, Odin fia őrizte. (A vörös szín a szivárványban a zúzmaraóriásokat távol tartó tűz.) Heimdall ideális éjjeliõr volt: soha sem volt álmos, éjjel jobban látott, mint nappal, és hallotta a fű növését. Nyakában kürt lógott, amelybe csak egyszer, a világvége alkalmával fújt. Őrhelyét soha nem hagyhatta el, ezért dolgát a nadrágjába végezte. Csúfolkodtak is vele a többi istenek. Persze tisztes távolból.

Loki, a bajkeverő, az asa-istenek bosszantására szakosította magát. Loki óriás volt, de mivel egyszer vért cserélt Odinnal, istennek számított. A Vaserdőben lakó Angerboda óriáskisasszonytól három gyereke született: Fenris farkas, Midgård kígyó és a kísérteties kinézetű leányzó, Hel. Ez a három gyerek okozta az isteneknek és az embereknek a legnagyobb fejfájást.

Fenris farkas Asgårdban nőtt fel. Olyan vad volt, hogy csak a vitézségéről híres Tyr háborúisten mert ételt vinni neki. Pedig a nornák megjósolták, hogy egyszer majd ő okozza a világvéget. Ahogyan nőtt, mind nehezebb volt számára olyan láncot készíteni, amit el ne szakított volna. Ekkor az asa-istenek a korábban Gungnert (Odin lándzsáját), Mjölnert (Tor kalapácsát) és Skidbladnert (Frej hajóját) elkészítő törpékhez folyamodtak segítségért. Skidblader vitorlái mindig széltől dagadtak voltak, Gungner a legerősebb vérten is áthatolt, Mjölner soha sem tévesztette célját.

A mesterkovács törpék macskalépte zajából, asszonyszakállból, szikla-gyökérből, a halleheletből, és madárköpetből láthatatlan és elszakíthatatlan láncot kovácsoltak. Fenris hosszas rábeszélés után beleegyezett a pórázcserébe. Egyetlen feltétele az volt, hogy a művelet alatt valamelyikük helyezze karját a tűhegyes fogai közé. Gondozója, Tyr isten vállalkozott a veszélyes feladatra. Egyik kezével Fenris nyelvét csiklandozta, a másikkal a kéjesen nyöszörgő ordas nyakára csúsztatta a Gleipner márkanevet viselő pórázt. A törpék jó munkát végeztek, a becsapott Fenris őrjöngve tépte láthatatlan láncát. Tyr fél karral is isten marad, de Fenrisrõl ítéletnapig – Ragnarök – nem hallunk többet.

Fenris testvérével, Midgård kígyóval nem teketóriáztak ennyit. Odin felkapta, és utálkozva behajította a tengerbe. Egyszer Thor a mogorva Hymer óriással horgászott a tenger közepén. Hymer két bálnát fogott, és csúfolta Thort, akinek addig meg sem rezdült az úszója. Ekkor Thor Hymer kedvenc ökrének a fejét tűzte horogra. Az úszó azonnal kapást jelzett. Thor kezében vészesen meghajlott a bot, lába alatt beszakadt a csónak. Nagy nehezen sikerült megvetnie lábát a tenger fenekén. Lázasan csévézett, módszeresen fárasztotta a zsákmányt. A hullámokból Midgård kígyó ronda feje bukkant elő. A látványra Hymernek inába szállt a bátorsága. Eldobta a szákot, ollót kapott elő, és elvágta az ujjnyi vastag damilt. Thor káromkodva vágta kalapácsát a kavargó hullámokba. Midgård kígyó látszólag élettelenül süllyedt a tenger fenekére.

Loki harmadik gyereke, Hel sem sikeredett szebbnek testvéreinél. Úgy nézett ki, mint akibe csak hálni jár a lélek. A félig fekete, félig fehér, hüllőképű leányzót kiutálták az istenek Asgårdból. Messze északon telepedett le, ahol megalkotta földalatti birodalmát, Helhemet, a halál országát, ahova az „ágyban, párnák között” elhunytak lelkei kerültek.

Loki rengeteg bosszúságot okozott az isteneknek, de a büntetést valahogy mindig sikerült megúsznia. Egészen addig, amíg a jó Balder halálát nem okozta… Balder a fény és a tisztaság istene, Oden és Frigg fia volt. Anyja a szeme világánál is jobban féltette, ezért minden élőlényből és élettelen tárgyból kicsikarta az ígéretet, hogy nem törnek fog Balder életére törni. Azt hitte így biztosíthatja Balder örök életét.

Egy unalmasnak ígérkező délután az istenek, gerelyt dobáltak, és Baldert használták célpontul. Balder jóságos mosollyal nyugtázta, a mellényéről gumiként lepattanó, ártalmatlan gerelyeket. Lokinak valami módon tudomására jutott, hogy Frigg megfeledkezett hűségéről biztosítani a fagyöngyöt. Nyílvesszőt faragott a fagyöngyből, és a vak Hod kezébe nyomta, aki azt az istenek gúnyos röhögése közepette Balder felé hajította. Vigyoruk az arcukra fagyott, amikor Balder holtan összerogyott.

Lett erre nagy lótás-futás. Követ ment Helhembe, a Halál Birodalmába, hogy eresszék vissza az élők közé Baldert. Hel, kis vonakodás után hajlandó volt engedményeket tenni, feltéve, ha az egész világ könnyet ejt Balderért! Mindenki pityergett: az emberek, a fák, a kövek. Csak Tökk óriásasszony szeme maradt száraz. „Tartsa meg Hel magának azt, aki az övé!”

Balder halála a legnagyobb szerencsétlenség, ami valaha az isteneket érte. A lazac képében menekülő Lokit elfogták a feldühödött istenek, és felkoncolt fiainak vassá változtatott beleivel egy hatalmas sziklához láncolták. Feje fölé lógatták Skadét, a mérgét csöpögtető kígyót. A férje arcára hulló, maró cseppeket azóta hűséges felesége, Sigyn kis tálkában felfogja. A tál időről időre megtelik. Akármilyen gyorsan üríti ki, néhány csepp Loki arcára csöpög. A fájdalmában félőrülten vergődő Loki meg-megremegteti a földet…

A világvéget, az istenek alkonyát – Ragnarököt – kemény szél előzi meg. A Napot és Holdat elpusztítják az üldöző farkasok. Beáll a Fimbul tél. Az emberek éhen halnak, a Földet hó lepi be. Nidhögg sárkány átrágja Yggdrasil gyökerét, a világfa kiszárad, a hegyek szétmorzsolódnak, minden kötés szétpattan. Loki lerázza láncait, bogot köt Skade kígyóra, majd halott emberek körmeiből eszkábált tutajon igyekszik Hel leányához.

Az elszabadult Fenris farkas szemei világítanak, orrlikából lángok csapnak ki. Alsó állkapcsa a talajt súrolja, a felső a felhőkbe vész. Testvére, Midgård kígyó iparkodik lépést tartani vele – bár az akkor uralkodó hőmérsékleti viszonyok után ítélve „kígyómerevnek” kellett lennie. Az égbolt megreped, a nyíláson beözönlő óriások alatt Bifrost hídja recsegve összeroppan. Heimdall végre a kürtjébe fújhat. Az aranyködben vacogó asa-istenek felsorakoznak Odin mögött.

Oden gondterhelten igazítja meg fején az aranysisakot. Induláskor nem sok jóval bíztatta Mimer feje. – „Fenris elevenen fog elnyelni!” – cseng a fülében a károgó hangja. Odin elhessegeti a kellemetlen gondolatot, még egyszer végignéz a seregén, majd a magasba tartott Gungner lándzsájával rohamot vezényel. Az asa-istenek elindulnak az utolsó csatába.

Thor összecsap Midgård kígyóval. (Ami a kígyó méreteit illeti, elég legyen annyit megemlíteni, hogy farkába harapva körbefogta a lapos tálca formájú Földet.) A hidegvérűnek nincs esélye szárazföldön, Thor Mjölnerrel lyukat vág a koponyáján. A küzdelem hevében Midgårdnak sikerül megmarnia Thort, aki kilenc lépés után holtan összerogy. Odint közben hollóstól, lándzsától bekapja a vérszomjas ordas. Heimdall utolsó csepp véréig küzd Lokival, míg mindketten halálos sebet kapnak. Az asa-istenek mind elpusztulnak.

Mimer jóslata egy az egyben bevált: A világ megremegett, Yggdrasil ágai lángba borultak. Surt, a vulkánóriás, komor tekintettel okádta tüzét a tengerbe lassan süllyedő Földre.

Csend.

Aztán a hullámok elsimulnak, a tengerből előbukkan az újjászületett Föld, zölden, szebben, mint valaha. Érett búzakalászok hajladoznak, anélkül, hogy valaki vetett volna. Rejtekhelyéről két ember bújik elő: Liv (Élet) és Lust (Kedv). Reszketnek. A harmat cseppjeivel oltják szomjukat. Szemüket az égre szegezve hálálkodnak. Kezdődhet az élet!